Tébolyda - exkluzív live show

Anyámmal beszéltem az imént, hosszan. Bömbölök.

Minden relativ?

Problémáink vannak, ez nyilvánvaló. Igen, elhangzott, hogy ellenségnek tekintem. Elmondtam, hogy nem bízom benne. Tulajdonképpen azt vázoltam, hogy egy veszélyes fenevadnak tartom, akit csak rács mögé zárva, láncon lehet csak megközelíteni.

Minden relatív.

Ő engem egy arrogáns, ellentmondást nem tűrő, merev, pszichés problémákkal kűzdő valakinek lát. És azt hiszi, elrontotta a nevelésemet. Kvázi tönkre tett.

Önmagában tönkretettnek láttatni is sértő. Ha őt nem szeretem úgy, ahogy kellene, tönkretett kell legyek, ugye?

Azt kérdi, hogyan építsük fel a bizalmat. Szerintem ne építsük fel. Nekem az nagyon sokba lesz. Én nem merem. Én félek. Én nem tudom, mi vagyok és milyen, csak azt érzem, hogy tőle messze, el. Inkább játszom el a kis g..cit, gondoljon egy szarjancsinak, mint kockáztassam a védtelenséget vele szemben.

Vagy akkor most tényleg egy pszichés problémákkal kűzdő valaki vagyok? Negatív, ambivalens, vagymittoménmilyen kötődésű?

Hogy rohadna el minden.

Azt mondja, menjünk el terapeutához. Én az enyémhez nem viszem el, az tuti. Azt nem akarom, hogy tönkre tegye. Talán ott elértem, hogy eljátszhattunk egy anya-gyerek játékot, játékban. Talán abból sikerült úgy kijönni, hogy megtapasztaltatta velem, hogy el lehet valakit úgy engedni, hogy gondolatban megtartjuk, talán eljátszottuk a korlátozás nélküli szeretet modelljét. Talán tudott úgy szeretni, hogy terapeutám maradt, és nem uralkodott el rajtam, és hagyott és akart is elengedni. Talán elérte, hogy nem keresem a függő, pótanya-pótapa kapcsolatokat, igaz önkorlátozás árán, de kevesebb nyűggel tartom magam távol ezektől.

Az élet nem ilyen. De eljátszottuk. Talán maradt belőle egy pozitív minta.

Talán elküldöm muttert terapeutához. Talán kárt nem tud tenni. Amúgy meg fogalmam sincs.

És változatlanul: rohadjon meg minden.