Esetek, barátok?

Ha jól figyelek, akad a munkahelyemen egy leányzó, aki - talán - szívesen barátkozna velem. Jó is lenne, mert kedves, szimpatikus lányka.
Csak ugye már lábujjhegyen táncolok, mert mindenki tudja rólam, hogy pszichora járok, ami rendesen bevonzza azokat az embereket, akiknek akad valami problémája. A leányzó is elmesélte, hogy anorexiás volt a gimnáziumi évei alatt. Nem mintha most úgy érezném, hogy terápiázni akarna velem, de már nagyon óvatos vagyok. Egyébként is sok olyan embert tudok bevonzani, aki picit talán bizonytalan, vagy segítségre szorul.
Tudja a fene, talán erősnek és keménynek látszom, ami egyfelől igaz is, de mindez nem jelenti azt, hogy mindent kibírok és végtelenségig terhelhető lennék.
Bolondos az élet: így félig átülve az asztal másik oldalára, pont azt játssza velem, amit korábban én játszottam. Sokkal jobban értem ezeket a szitukat, mint régen, így, hogy a saját bőrömön tapasztalom. Anno nekem is volt pszichos referenciaszemélyem (én így hívom), akire lépten-nyomon tapadtam, akkor is, amikor már a pokolra kívánt volna.
Van egy másik emberke is, akit már tényleg egy hajszál választ el attól, hogy lekiabáljam a fejét, mert kb már csak az marad. Mégsem fogja fel. Pedig nem veszem fel a telefonjait sem, nem hívom vissza sem.
Függők és függetlenek. Én sem akarok egyedül megdögleni - de mégis nehézkes ez.